Úgy az igazságos, ha egy saját sztori lesz az első... :)
Szóval az úgy kezdődött, hogy egy közös ismerős által megismerkedtem Giorgio-val (természetesen nem ez az eredeti neve :P). Giorgio egy harmincas évei elején járó jóvágású fiatalember, aki nagyon sokat utazik a munkájából kifolyólag. Megismerkedésünk után elkérte a telefonszámomat, majd sms-ekkel kezdett bombázni. Persze illedelmes lány lévén, visszaválaszoltam mindenre, bár akkor még nem igazán volt kedvem elmenni vele egy randira.
De Gioirgio annyira írogatott, hogy végül belementem egy találkozóba, és elmentünk vacsorázni. Majd egy következő nap megint vacsorázni, utána sétálni a Gellért-hegyen, majd csak kocsikázni a városban, stb. Egyre szimpatikusabbá vált a fiú, szépeket mondott, szépeket írt sms-ben, de a huszadik randi után sem jutottunk el az első csókig. Nem is értem! Az oké, hogy ne adjuk magunkat könnyen, na de húsz randi után egy csók csak jár, nem? Ott meg még nem tartunk, hogy a lánynak kell megcsókolnia a fiút... vagy igen?
Már kezdtem feladni a dolgot! Egyszer nekem kellett elutaznom egy hétre, persze többé-kevésbé akkor is tartottuk a kapcsolatot mobil eszközökön. Az egyik hajnalban kaptam egy üzenetet (amit persze én már csak reggel olvastam), hogy lefoglalt egy szobát nemtudomhol 2 fő részére, és reméli, hogy számíthat rám. Na bumm! Egy szobát? Két fő részére? Ő meg én? Egy szobában? Mikor még nem is csókolóztunk? Értem én, hogy két kis lépéssel nem jutsz át a szakadékon, na de azért tankkal se kopogtassunk a bejárati ajtón. Csak szépen sorjában kellene haladnunk.
Na és végül az egy hetes kiruccanásom után újra visszatértem a városba, majd ismét találkozni akart, pont Valentin napján, mikor máskor (elég giccses), és eljött a randira teljesen beállva a marihuánától.... Nem ítélem el érte, mindenki azt csinál magával, amit akar, de az én életemnek ez nem kell, hogy tartozéka legyen!
