Szinglirandi

Én mindig azt mondtam, hogy a jó kapcsolat titka a távolság, hiszen jut elég idő magadra is, hiányzik is a másik, és így amikor találkoztok, valóban tartalmasak az együtt töltött órák. Ehhez viszont alapfeltétel a bizalom! Mateo-val a szülőhazámban ismerkedtem meg, és nagyon lelkes volt, hiszen csupán 200 km-re lakunk egymástól. Eljött hozzám több hétvégén is, jókat csavarogtunk, programoltunk, én is mentem haza, tényleg úgy éreztem, hogy minden stimmel. Hétköznapokon - amikor távol voltunk egymástól - is sokat beszéltünk egymással telefonon, cseten.

Egy napon viszont beszéltem az egyik otthoni barátnőmmel, és elmesélte, hogy "a pasim" más lányokat jelölget be a facebook-on és írogat rá cseten, és úgy nyilatkozik a hozzám fűződő kapcsolatáról, hogy az nem komoly. Ahogy ezt megtudtam, egyből próbáltam elérni telefonon, de már nem vette fel. Majd hajnalban kaptam egy üzenetet, melyben leírja, hogy nagyon sajnálja, de az exe iránt táplált érzéseit nem tudta még lezárni, és addig nem akar újba kezdeni, míg nem tiszta a feje, és reméli, hogy megértem.

Aha, persze, nyilván megértem. És nyilván azért ismerkedik, meg udvarol más lányoknak is, mert el akarja engedni az érzéseit az exe iránt. Talán mégsem olyan jó ez a távkapcsolatosdi!

Még decemberben ismerkedtem meg Domingo-val, egy közös ismerősünk révén. Elsőre szimpatikusak voltunk egymásnak, de akkor jöttek az ünnepek, és mindenki utazott haza, nem volt alkalmunk további találkozóra még abban az évben. Viszont megbeszéltük, hogy januárban összefutunk. Jövőre találkozunk! El is jött a január és le is egyeztettünk egy randit. Elmentünk programolni a városban, sokat nevettünk, mélyeket beszélgettünk. Vártam, hogy majd keres, elhív egy újabb randira, de hetekig kellett várnom az újabb megkeresésre. Gondoltam adok a dolognak még egy esélyt, és nekifutok még februárban is. Hasonlóan jól telt a találka, mint az előzőek. Meg is beszéltünk 2 nap múlvára egy újabb randit, de végül az utolsó pillanatban lemondta egy hülye indokra hivatkozva. Majd újabb egy hónap elteltével ismét elhívott.

Talán vannak olyanok, akik túl lassan élik az életüket? Vagy csupán elég havonta egy alkalom a lányokból? Vajon ez így normális, és csak nekem vannak túl nagy elvárásaim? Egy városban élünk, és csak ennyit tudunk magunknak megengedni? Vagy egyszerűen csak akkor hajlandó emberekkel találkozni, mikor bioritmusának minden ága a csúcson jár.

Úgy az igazságos, ha egy saját sztori lesz az első... :)

Szóval az úgy kezdődött, hogy egy közös ismerős által megismerkedtem Giorgio-val (természetesen nem ez az eredeti neve :P). Giorgio egy harmincas évei elején járó jóvágású fiatalember, aki nagyon sokat utazik a munkájából kifolyólag. Megismerkedésünk után elkérte a telefonszámomat, majd sms-ekkel kezdett bombázni. Persze illedelmes lány lévén, visszaválaszoltam mindenre, bár akkor még nem igazán volt kedvem elmenni vele egy randira.

De Gioirgio annyira írogatott, hogy végül belementem egy találkozóba, és elmentünk vacsorázni. Majd egy következő nap megint vacsorázni, utána sétálni a Gellért-hegyen, majd csak kocsikázni a városban, stb. Egyre szimpatikusabbá vált a fiú, szépeket mondott, szépeket írt sms-ben, de a huszadik randi után sem jutottunk el az első csókig. Nem is értem! Az oké, hogy ne adjuk magunkat könnyen, na de húsz randi után egy csók csak jár, nem? Ott meg még nem tartunk, hogy a lánynak kell megcsókolnia a fiút... vagy igen?

Már kezdtem feladni a dolgot! Egyszer nekem kellett elutaznom egy hétre, persze többé-kevésbé akkor is tartottuk a kapcsolatot mobil eszközökön. Az egyik hajnalban kaptam egy üzenetet (amit persze én már csak reggel olvastam), hogy lefoglalt egy szobát nemtudomhol 2 fő részére, és reméli, hogy számíthat rám. Na bumm! Egy szobát? Két fő részére? Ő meg én? Egy szobában? Mikor még nem is csókolóztunk? Értem én, hogy két kis lépéssel nem jutsz át a szakadékon, na de azért tankkal se kopogtassunk a bejárati ajtón. Csak szépen sorjában kellene haladnunk.

Na és végül az egy hetes kiruccanásom után újra visszatértem a városba, majd ismét találkozni akart, pont Valentin napján, mikor máskor (elég giccses), és eljött a randira teljesen beállva a marihuánától.... Nem ítélem el érte, mindenki azt csinál magával, amit akar, de az én életemnek ez nem kell, hogy tartozéka legyen!

Sziasztok!

Ez a blog azért jött létre, hogy megosszam veletek azokat a "csodálatos" randi élményeket, melyekben az elmúlt időszakban volt részem.

A világ kifordult önmagából. Mi nők kiábrándultunk a pasikból, a pasik kiábrándultak a nőkből, nem értjük egymást és fel vagyunk háborodva egymáson.

...és csodálkozom, hogy szingli vagyok?  

Hogy mi történt, és hogy mi miatt van ez, talán a sztorik közben sikerül megfejteni, de itt inkább szórakoztató sztorikat olvashatunk, ami mind igaz történeten alapul. Betekintést nyerhetsz majd a szingliség mókás, és sokszor kevésbé mókás életébe, és hogy manapság tényleg milyen nehéz "normális pasit" találni.

Jó szórakozást! :)